Bár a magyar egészségügy egyáltalán nem szűkölködik botrányos esetekben, azon történetnek, amelynek a főhőse egy, már a hatodik ikszet is elhagyó, közismert veszprémi onkológus-nőgyógyász, szinte minden lényeges momentuma külön-külön is felháborító, egyben pedig azt mutatja, hogy egyetlen ügy kapcsán is több olyan döntés születik, amely a társadalom igazságérzetével még csak véletlenül sem találkozik.
Már maga az alap sztori már is kiakasztó… Adott egy jó nevű, elismert onkológus-nőgyógyász, akiről kiderül, hogy a társadalombiztosítás által fedezett műtétekért 150 ezer forintot kér a betegeitől (gyakran olyan, áttétes rákban szenvedő asszonyoktól is, akik már menthetetlenek), míg a különböző vizsgálatokat 15 ezer forintjával számítja.
Aztán jön a következő botrányos epizód: bár a pénzéhes doktor egy páciense által készített hangfelvétel révén bíróság elé kerül, ahol első fokon letöltendő szabadságvesztésre ítélik, s hivatása gyakorlásától is esztendőkre eltiltják, a jogerős döntésnek „köszönhetően” nemcsak azt kerüli el, hogy le kelljen ülnie a büntetést, de azt is lehetővé teszik számára, hogy dolgozzon, mondván, társadalmi érdek, hogy az egyébként kiváló specialista tovább gyógyíthasson.
Ezt követően a Magyar Orvosi Kamara gondoskodott arról, hogy a közvélemény ne nyugodhasson meg: előbb azzal az indokolatlan totojázással, ami miatt az ügyet érintő etikai eljárás csak elég késve indult meg (ezt unta meg az „1001 orvos hálapénz nélkül” nevű Facebook-csoport, illetve a Rezidensek és Szakorvosok Szakszervezete, s levélben sürgették az etikai vizsgálatot), legutóbb pedig azzal, hogy első fokon nem zárta ki az orvost a kamarából.
Nos, amekkora értetlenséggel fogadtam annak idején a másodfokon eljáró bíróság ítéletének indoklását, legalább olyan kevéssé világos számomra, mi magyarázhatja a kamara döntését. Halvány fogalmam sincs ugyanis, vajon mi is kell a kamarából való kizáráshoz, ha az nem elég, hogy egy, az emberek gyógyítására felesküdött valaki ne csupán nagyon súlyos pénzeket kérjen a betegeitől minden egyes mozdulatáért, de még azokat a szerencsétleneket is kíméletlenül és lelketlenül megsarcolja, akikről tudja, hogy semmiképp sem menthetők meg a haláltól.
És egyáltalán: mit akart nekünk üzenni ezzel a határozatával a MOK? Azt, hogy a mai Magyarországon minden további nélkül megengedhető különféle egészségügyi bajokkal küzdő emberektől pénzt kikényszeríteni?
Netán, hogy még a „halálra ítélt” betegektől való sápszedést is bocsánatos bűnnek kell tekinteni? Vagy, hogy az igazságszolgáltatás által vétkesnek talált, felfüggesztett szabadságvesztéssel sújtott illető tettei fölött szemet kell hunyni?
Nem tudom, és nagyon erős a gyanúm, hogy ezen kérdésekre a mohó orvos elmarasztalását szükségtelennek tartó területi etikai bizottság tagjai sem lennének képesek feleletet adni. Pedig kellene, mert elfogadható válaszok híján az ember hajlamos magában borzasztó csúnya dolgokat gondolni.
0 Megjegyzések